Nem akartam benézni. Tényleg nem. Nem akartam látni, tudni, átélni azt, amit mindenki úgy hív, hogy álomesküvő. Ja, és persze állítólag minden kislány erről álmodik. Én nem. Biztosan bennem van a hiba, sőt, tuti, de még a környékét is szerettem volna elkerülni a Lakodalom van a mi uccccánkban...-nak! (jaj, micsoda képzavar) Szóval egyszerű esküvőt akartunk. Nem, neeem, nem az a véglet, hogy fogunk két tanút az utcán, ettől azért sokkal ’normálisabbat’. Csak szülők és barátok, max tizenöt fő legyen a tanúja annak, hogy összekötjük életünket. (na már ez a kifejezés is... szóval én nem akarok senkivel összekötődni. Felnőtt, önálló embernek tartottam magam, aki semmiképpen nem akar valakire rákötözve élni.)
Eldöntöttük, kitűztük. És bekerültünk a gépezetbe, ami ha nem vigyázunk, talán örökre bedarál, és ha tényleg nem vigyázunk, abroncsos szoknyában eregetem a galambokat ötszáz fős vendégsereg előtt, mert ugye leendő boldogságunk záloga a minél magasabbra repülő galambsereg.
Szóval vigyáztunk, amíg tehettük. Első a hivatal, mert ugye ebben semmiképpen nem lehetünk egyediek, vagy csak egyszerűek, hivatal az kell, meg házasságkötő, vagy hogy is hívják, anyakönyvvezető. Kaptunk egy kis kérdőívet, amin be kellett/lehetett jelölni, hogy milyen szolgáltatásokat kívánunk igénybe venni. Tetszik, ez tetszik. Egyszerű, gyors, tiszta. Ikszelek, és lesz bevonulózenek, házasságkötő zene, kivonulózene, gratulálózene, élő/cd/énekhang/orgona (csak nem képzelik, hogy egyszerűen zene...) pezsgő (sör, bor, pálinka.. na jó, ezek gondolom az „Egyéb lehetőséget” rovatában, opcionálisan lehetnek, személyes kérésre), virágcsokor, átadás, átvétel. Mi csak zenét kértünk. Jött a következő ikszelés, milyen zenét. Nem untatok senkit, maradtunk a nászindulónál, azért ezt mégiscsak kell, nem? Ez minden? Igen. Akkor x forint lesz, köszönöm, viszlát.
Jaj, még valamit, kérünk szépen pezsgőt is. Tizennégy főre. Annyira nem lehet. Csak hatra. Miért? Mert. De mi összesen tizennégyen leszünk. Ja, akkor... megkérdezem a főnöknőt. (sajnos nem tudok szavakat találni arra, ahogyan ránk néztek, de igazán nem éreztük magunkat rosszul, talán még valahol mulattatott is, hogy homokszemet szórtunk a gépezetbe. Most biztosan azt képzelik, hogy mi ilyen alternatív, hosszúszoknyás-tarisznyás-makelovenotwar-mentsük meg a Földet típusok vagyunk, hát ki kell ábrándítanom mindenkit. Nem. Egyszerűen csak nem akartunk mást, mint egy csendes esküvőt.)
Kedves hölgy vissza, megkaptuk a felsőbb erők engedélyét, tehát lesz tizennégy fős pezsgőzés, gyakorlatilag az egész vendégsereget itatjuk.. hm, ez jól hangzott. Egyetlen egy dologhoz ragaszkodtam. A csokorhoz. Szeretem a virágokat, nem csak ilyenkor, úgy mindig.
Szóval fellélegezve, hogy a nagyján már túl vagyunk, beestünk egy virágoshoz. Szeretem a szép, különleges csokrokat, de nem azokat amin papagájok ülnek, és kb. tizenöt adventi koszorúra való szárazizé van, csillámmal, ragasztott szivekkel. Csak azok tetszenek, amin látszik, hogy hozzáértő nyúlt hozzá, ízléssel. Szóval kerestünk egy látszólag édes kis üzletet, ahol minden arról szólt, szakmáját szerető, és értő ember dolgozik… nem tévedtünk.
Viszont nem számoltunk azzal, hogy a kedves negyvenes nő, nem csak szakember, hanem mindemellett LELKES is. Nem szeretek felkészületlen lenni. Hogy, hogyan jön ide ez a mondat? Mindjárt meglátják. A hölgy, nevezzük csak virágoshölgynek, kérdezett... és erre nem voltam felkészülve. Milyen csokrot szeretnék? Vegyest, kicsit, aranyosat, kedveset, szépet, profit. – hát ez mind nem volt elég jól körülírva, mert nemhogy abc sorrendben nem tudtam a virágok latin nevét, amit szerettem volna, de még csak rá sem tudtam mutatni az üzletben. Kaptunk egy fotóalbumot. Ott elkezdődött a papagájossal – leírását lásd fentebb, folytatódott a leomlóval, naggyal, vörössel, rózsával, majd a szűzies fehértulipános. És a végén néhány, amire azt mondtam, valami ilyesmi. Na, jó, közelítsük meg máshonnan – sóhajtott egy nagyot a virágoshölgy.
Milyen lesz a ruha. Piros. Milyen? Piros. Jó, jó, de milyen piros??? Háááááát, piros. Felkészületlen vagyok, nincs nálam egy darabkája az anyagnak, nem tudom pantone szám szerint a színt, de mivel néhány hete vettem készruhaként, már az emlékek is halványak voltak pirosságának milyenségét illetően. És itt kellett volna vennem egy nagy levegőt, rámutatni valamilyen kész csokorra, hogy ilyet, de én nem. Én belementem e játékba. A virágoshölgy kiugrott a pult mögül, és egy pillanat alatt körbefutott a kis üzletben, szerintem növesztett hirtelen még négy kezet, mert egyszerre kellett mindenféle virágra néznem, amelyben legalább egy halvány pirosra emlékeztető csíkocska volt.
Talán ez, kicsit világosabb.. Világosabb vagy fényesebb? Mert nem mindegy… hú, egyre butábbnak, és felkészületlenebbnek éreztem magam. Hááááát, ilyen – mutattam rá egy kis piros rózsa belső halványabb szirmára – csak hogy szabaduljak. Jó, akkor töltsük ki a megrendelőt. Felrémlett bennem a beikszelős, és megkönnyebbültem. Nem kellett volna. A személyi adataink még könnyen mentek, aztán amikor a csokor részletezéséhez kerültünk, megint elbizonytalanodtam. Mert a virágoshölgy kérdezett.. és mint tudjuk, az nekünk nem volt olyan jó. Mikor lesz az esemény. Tudtuk. 1:0 ide.
Milyen ékszer lesz rajtam. MI????? Arany, ezüst, gyöngy? Nem tudom. (bevitte az egyenlítő gólt) Arany. Jó, akkor ilyen kiegészítők kerülnek a csokorra. Milyen lesz a sminkem? (a fenébe, hamar átvette a vezetést) Hát, egyszerű, kis árnyékolás a szemen, gondolom sötéttől a világosig, aztán leheletnyi szájfény, arcpír, és kész. Mi lesz a hajamban? Konty? Kalap? Diadém? Fátyol? Hajráf? Loknik? (1:3) Tudni kell, hogy a hajam természetes göndör, és szőke.. marad így. Jó. Autóval, hintóval, lovaskocsival, gyalog megyünk a templomba? Nem megyünk templomba… (ááááát ez a meccs már elúszott) Akkor az állófogadás előtt, után, közben lesz a ceremónia? Nem lesz állófogadás. Csak egy kora délutáni vacsora, vagy egy késői ebéd az esküvő után.
Mikor jövünk a csokorért? Hát mikor jöhetünk? (na, legalább átpasszolta a labdát..) Egy órával a ceremónia előtt, de utána már nem lehet letenni a csokrot. (megsemmisítő győzelem) Ja, és ide ne jöjjön a vőlegény egyedül, mert nem adja oda csokrot neki. Miiiiiiiii? Miért? Mert nem lehet letenni.. már mondta. Ja, és készüljünk fel otthon egy stabil, de nem túl nagy vázával, lehetőleg Evian vízzel legyen teli.. na jó, a vizet nem mondta, de szerintem csak azért nem, mert tudta, hogy a földön fekvőbe nem illik belerúgni.
Szóval megsemmisülve vártuk a következő részt, a szülői csokorra vonatkozóan. Átestünk két gyors telefonhíváson, amikor felhívtuk a szüleinket, hogy mit vesznek fel, milyen smink lesz rajtuk, milyen ékszer, milyen a hajuk, a bőrük, a szemük színe…áááááááááá.
Elég, hagyjanak levegőt venni!!!
Szóval most tudtam meg, hogy mi van az ajtón túl. Láttam az egészet. Mindazt, amit nem akartunk. A virágoshölgy megengedte, hogy benézzünk a kulcslyukon.
Forrás: eskuvoonline.hu
