Korábban már jeleztem, hogy a foglaló/szerződés kérdésére ki fogunk térni. Most jött el a pillanat.
Az elmúlt nyolc évben még soha senkivel nem kötöttem szerződést. Ha kérték volna, valószínűleg kötök, mert lagzit még nem mondtam vissza, szóval nem gond ezt írásba is adni. De soha nem akartak szerződni. Bár a történeti hűség végett meg kell jegyeznünk, egyszer megkérdezték, hogy kell-e, de az egy komoly üzletember volt. Erre mondtam neki, hogy én szívesen szerződök, de dolgozza ki ő a papírt, ha neki fontos. Már nem is volt olyan fontos. A tisztánlátás végett azt is hozzá kell azonban tenni, hogy a jogtudat szempontjából a Felvidék még Magyarországnál is elmaradottabb, ez is közrejátszhat.
Rousseau halott, nem igaz, hogy minden ember alapvetően jó. Az a Montessorin edzett Baden-Powell-i megállapítás is sántít, hogy még a legrosszabb emberben is van 10 százaléknyi jó, és nekünk azt nevelve kell kihoznunk belőle a maximumot. Ahogy a Beatrice is énekli: „azért szar ez az egész világ, mert ti, emberek szarok vagytok”. Ez ugyan csak általánosságban igaz, s tán a Beatrice akkori alkotói periódusának kontextusában kellene vizsgálni a szövegrészt…, de honnan gondoljuk, hogy a telefonban hallott szimpatikus hang nem fog átejteni bennünket, mint szart a palánkon, hisz a híradókban naponta azt látjuk, az újságban naponta azt olvassuk, hogy nemhogy az adott szó nem kötelez semmire, de már lassan a leírt sem, minden azon múlik, kinek van jobb jogásza.
Szerződjünk-e? Ha az ifjú pár szeretne, én nem ellenzem. Én tudom, hogy úgyis ott leszek a lagziban, ha meg nem halok – ezt hozzá szoktam tenni, általában hüledeznek, de szegény Kis Feri se gondolta, hogy úgy fog járni, aztán a feleségének körbe kellett hívni a következő évi ügyfélkört, hogy a férje már nem fogja megcsinálni a lagzijukat –, és ha nekik a szerződés örömet jelent, akkor miért ne.
De mit foglaljunk egy ilyen szerződésbe. Szerződés, mely létrejött a Polgárjogi Törvénykönyv hányadik paragrafusa alapján is? Nem emlékszem, hogy a lakadárét szabályoznák. Én, …, mint vőfély e szerződéssel kötelezem magam, hogy – és itt most soroljuk fel a lagzis tevékenységi kört? Furcsa volna. Kikérem a menyasszonyt, elbúcsúztatom, felállítom a nászmenetet, igazítom a templomba, a visszajövetel után széttörök egy tányért az ajtóban, majd asztalhoz ültetve pohárköszöntővel üdvözlöm a násznépet… Vagy mi lenne benne? Egyáltalán: lehet-e rögzíteni ilyenformán, hogy mit kéne csinálnunk.
A zenekarok esetében sokkal gyakoribb a szerződéskötés, mert több zenekar él a lagzizásból, mint vőfély, így ez nekik fontosabb. Előfordul, hogy az ifjú pár azt is szeretné belefoglalni a szerződésbe, hogy mennyit játszanak óránként. Erről az az egyébként szerintem nem vicces vicc jut az eszembe, mikor az alulkészült diák bemegy vizsgázni, és azt mondja a tanárnak: Professzor úr, csak az elégségesig kérdezzen. A hallgató már másfél órája izzad a székben, záporoznak rá a kérdések, zakója hónalján hatalmas foltok jelennek meg, mire végre megszólal a prof: Hát jó sokáig tartott, mire jelesről levittem. Honnan tudnánk előre azt, hogy egy adott helyszínen, egy adott násznépnek mennyit kell muzsikálni ahhoz, hogy az lázba jöjjön? Stopperral fogják mérni, hogy letelt a szerződésbe foglalt 45 perc, game over, de pontos 15 perc múlva várjuk önöket a táncparketten? Szóval a kérdésre nincs igazán jó válasz. Én azt hiszem – vagy legalábbis nagyon szeretném azt hinni –, hogy a lakodalomipar még az a műfaj, ahol működik az adott szó intézménye. Aki másként gondolja, kössön szerződést.
Persze, azon is gondolkozzunk el, mire jó a szerződés. Korábban már utaltam a Magyar Televízió egykori, Jogi esetek című műsorára. Ott volt egy olyan jogi eset, hogy – a fiatalabb olvasók kedvéért: akkoriban még nem volt digitális fényképezőgép – a fotós valamit rosszul állított be, és elégette a filmet. Így az ifjú párnak nem voltak esküvői képei. Beperelték a manuszt, és megnyerték a pert. De a kártérítésként kapott pénzt nem mutogathatják majd az unokáknak, úgy kell leélni az életüket, hogy nincsenek esküvői képeik. Ha kötünk szerződést, és valamelyik szolgáltató elcseszi, mit tehetünk? A tavalyi szezonban Rétén csináltam egy lagzit, ahova nem jött el a Pozsonyból megrendelt videós. Szerencsére akkora HIHETETLEN szerencséje volt az ifjú párnak, hogy ugyanabban az utcában, csak három házzal arrább csinált Kósa Lőrinc egy román(!!!) lagzit Igor vőféllyel. Gyorsan átugrottam hozzá, hogy nincs-e szabad embere, mert az én ifjú páromat szarban hagyta a videós. És, láss csodát, éppen volt neki egy. Derzsi Áronnak aznap este épp randija lett volna, de úgy ugrott a kocsiba, hogy még lemondani se volt ideje. De ilyen eset, hogy a baráti klánok a szomszéd házban dolgoznak, nemhogy egyszer egy évadban, de egyszer egy életben történik csak meg. Utóbb telefonban még anyázkodtak egy kicsit a pozsonyi videóssal, de azon kívül, hogy felkeresik csákány- és lapátnyelekkel, mit tudtak volna tenni? Ha van is szerződésük, mennyi pénz kárpótolta volna őket azért, hogy életük állítólag legszebb napjáról nincsenek felvételek? S persze itt tehetjük fel a kérdést, hogy a videó van-e a lakodalomért, vagy fordítva, de ez nem ennek a bejegyzésnek a témája.
Persze, azt is hozzá kell tenni, hogy a másik oldalon sem mindig az erkölcs bajnokai állnak. Tehát a kérdés: kérjünk-e foglalót. Én nem szoktam, mert az elmúlt nyolc évben összesen háromszor fáztam rá, háromszor mondtak vissza. Az egyik legtrébb egy Somorja melletti faluban történt, ahonnan az egyik kedvenc fotósom is származik. Már megvolt a megbeszélés is, meg minden, amikor a lakodalom hetének keddjén – épp a „fiúkkal” söröztünk a Carmenben – felhívott az örömanya – a menyasszonynak, úgy látszik, nem volt képe hozzá –, és azt mondta, hogy ne haragudjon, vőfély úr, de megváltoztak a körülmények, blablabla. Oké. Aztán felhívtam a fotóst, hogy Zoli bácsi, téged is visszamondtak-e; aztán felhívtam a videóst, hogy Lőrinc, téged is visszamondtak-e; aztán felhívtam a zenekart, hogy Lajos, téged visszamondtak-e. S persze kiderült, hogy a körülmények csak annyiban változtak meg, hogy egy olcsóbb vőfélyt hívtak. Ám legyen, én ezért nem haragszom meg, lehet, hogy valakinek 500 vagy ezer korona is sokat tesz, nehéz helyzetben van a család, vagy mittudomén. De akkor ne hazudjanak a pofámba, ne nézzenek hülyének, hiszen ebben a kis piaci szegmensben pillanatok alatt körbeérnek a hírek. Másnap felhívtam az örömanyát, és megkérdeztem, miért hazudott? Kínosan érezte magát, igazából nem tudott mit mondani. Ha kértem volna foglalót, nekem van egy ötszázasom/ezresem, nekik pedig nem kell mit mondani. Lemondjuk, és ugrik a pénzünk, gazdasági alapokra van helyezve az egész, és nem kell lelkizni. Ez tehát az egyik vetülete: a megrendelői oldalon sem csupa gáncs nélküli lovag áll, a szolgáltatónak tehát érdeke lehet a védelem. Persze, az emberek többsége nem büdösbunkó, és van, amikor tényleg ugrik a lagzi. Mert a menyasszony/vőlegény visszaadja a gyűrűt; mert a legény egy héttel a lagzi előtt a legénybúcsún meg is rakta a sztriptíztáncosnőt, mire a menyasszony egy bőröndöt rakott meg a cuccaival, és kitette a ház elé /megtörtént eset/; meghal valaki a családban stb. Ezek mind jogos és szomorú lehetőségek. Most ilyen helyzetben vigyem még én is el a pénzt? Nincs elég bajuk amúgy is? Én meg szerencsére nem vagyok rászorulva. Hát ezért nem kérek – egyelőre – foglalót. Amennyire én tudom, az alaptriászban levő kollégák sem kérnek. De azt sem ítélem el, aki igen.
Forrás: vofely.blog.hu
