Az asztrológiai pszichológia megközelítésében életünk a saját személyiségfejlődésünk szempontjából hatéves ciklusokra oszlik. Minden hat évben egy-egy életterületre koncentrálunk...
És bár éljük mindennapjainkat az iskolában, a munkahelyen, a családban és a barátok között, mégis az a bizonyos „színpad” kerül rivaldafénybe, amelyen életkorunk szerint éppen tartózkodunk. Szinte minden az ott zajló játékkal áll összefüggésben.
A hatéves ciklusban sem vagyunk egyformán aktívak. Az első több mint két és fél évben vagyunk a legaktívabbak, majd következik egy évnél rövidebb passzív szakasz, és ennek végén vagyunk a leggyengébbek, vagy erősen befelé fordulók, tanácstalanok. Ez a krízisek ideje, amelyből saját erővel kell kikerülni. A hat év utolsó 6-9 hónapja már sokkal könnyebb. Ilyenkor kezdünk megint erőnk birtokába kerülni, és megtenni a lépéseket, amelyekre az energiaszegény krízis időben nem volt lehetőségünk.
Ennek dinamikája, menete minden hatéves ciklusban így történik. Az első krízis időszak a dackorszakkal kezdődik, amelynek tapasztalatai befolyásolják a későbbi akaratot és önbizalmat. Ez az „én” krízise. A második hatéves ciklusban szociális krízis következik be, ami összefügg egy – akkor nagyon fájdalmas – veszteségélménnyel. Innen származnak a felnőttkori féltékenykedések, irigységek stb. A harmadik hatéves ciklus krízise szellemi krízis, amikor 17 éves kor körül üköznek a felnőtt és a fiatal gondolatai, elvei, viselkedése, a jóról és rosszról alkotott erkölcsi álláspontja.
A harmadik hatéves ciklus vége a 18. születésnap, a jogi értelemben vett nagykorúság kezdete. Innen, a további hatéves ciklusokban az első elvetett fizikai, érzelmi és szellemi magocska kezd növénnyé fejlődni, de közben – amikor eljön az ideje – lehetősége van fejlődni. Ez a fejlődési folyamat mindenki életében adott, de egyéni az, hogy valaki kihasználja-e a lehetőségeit, vagy megmarad a korai, erősen szubjektív negatív élményekből keletkezett sebei életbetartásánál. Ha ez utóbbi történik, akkor a tudattalan reakciók gyerekesek még idős korban is.
Az ember 36 éves korában lép a párkapcsolati életterületére, függetlenül attól, hogy esetleg már sok éve házasságban él. A szóban forgó hatéves ciklusnak ez a kezdete, és egészen 38 és fél éves koráig aktívan képes párkapcsolatot kialakítani – ha éppen korábban egyedül volt –, illetve a már meglévő kapcsolatában, házasságában igyekszik a lehető leghatékonyabban annak fennmaradásáért dolgozni. A 36-38 év közöttiek ritkán válnak el. Nem így a hatéves ciklus vége felé!
Mitől is alakul ki a párkapcsolati krízis 39-41 éves kor között? Az idősebb korosztály nyilván mosolyog ezen, de a harminckilenchez közeledőket, illetve a negyvenéveseket eléri az első kapuzárási pánik. Sokat foglalkoznak önmagukban azzal a tévhittel, hogy ha éppen nincs kapcsolatuk, akkor nyilván már soha sem lesz, de ha van, akkor az nem az igazi. Előkerülnek az ifjúkori álmok és elképzelések az álomlovagról vagy a mesebeli hercegnőről, aki külsőre és belsőre az ideális partnert testesítené meg. Egyidejűleg egy nagyfokú elégedetlenség alakul ki amiatt, hogy nem sikerült az álompartnert és a kapcsolatot megvalósítani. Rendszerint a másikat okolják azért, mert csalódniuk kellett, és csak elméletben, vagy gyakorlatban is „még gyorsan, amíg lehet” utánanéznek, hol lehet az „igazi”?
Konkrétan ez a krízis oka, és kinek-kinek habitusa szerint zajlik le. Ilyenkor gyakoribb a keresgélés, a remény, hogy hátha majd rátalálunk arra, akit mindig is kerestünk. Aki nem lép, de csalódottan ábrándozik, ugyanúgy eltávolodik a párjától, mint aki ténylegesen titkos randevúkra jár. A statisztikák is azt mutatják, hogy a legtöbb válás 40-42 éves korban történik.
A veszély abban áll, hogy a leggyakoribb elképzelés szerint elegendő az igazit megtalálni, és máris boldog partnerségben élhet az ember. Pedig ez nem így történik. Akik ebben az életkorban felrúgták a biztos, de talán unalmasnak tűnő kapcsolatukat, rendre megbánták. Az igazi változáshoz ugyanis belső változás szükséges. Ha unalmas a házasság, vagy túl sok az összeütközés, a meg nem értés, akkor ez így lesz a következőben is, hacsak nem változunk belül, hacsak nem válunk érett partnerré. Ha viszont az ember képes fejlődni, mert megérti, hogy ő maga mit tett a kapcsolata elromlásához, akkor feltételezhetjük, hogy kezdi önmagát megismerni, és objektíven átlátja az okokat. Amikor ez megtörtént – és kívánom, minél többükkel történjék meg – akkor már nem kívánkozik el az ember.
A párkapcsolati krízis idején csak két lehetőség van: egy könnyebb, és egy nehezebb. A könnyebb a kilépés, az új keresése, vagyis a menekülés. De mit ér az, ha önmagunk elől nem menekülhetünk?! A másik, a nehezebb: önmagunk pozitív változásával pozitívan megváltoztatjuk a párkapcsolatot. Igaz, ehhez sok belső erő kell. De milyen jó érzés is az, ha az ember egy nehéz feladatot képes megoldani. A jutalom pedig nem marad el.
Nagyon örülök annak, hogy a párkapcsolati tanácsadásra jelentkezők közül többeknek sikerült házasságukat megőrizni. Nem, nem az én érdemem! Az övék, mert hajlandók voltak egymásra úgy tekinteni, mint individuumokra, akik valamilyen családi környezetből származnak, ahol valamilyen szülői mintát láttak. Továbbá megértették, hogy a régi sebek begyógyítását nem szabad a partnerre terhelni, hanem kinek-kinek felnőtté kell válnia ahhoz, hogy igazi partnere lehessen a társának.
Forrás: szivtars.hu
